A ló (Equus caballus) az emlősök (Mammalia) osztályának a páratlanujjú patások (Perissodactyla) rendjébe, ezen belül a lófélék (Equidae) családjába tartozó faj. Ma már csak háziasított vagy háziasítottból visszavadult formáiban ismert. Legközelebbi rokona a vadló (Equus ferus). Egyes nézetek szerint a ló és a vadló egyazon faj, az Equus ferus eltérő alfajai. Ebben az esetben a ló fogalmát tágabban használjuk, amelybe beleértjük a vadlovat is, amelytől a háziasított alfajt a házi ló névvel különböztetjük meg (Equus ferus caballus).
A nyílt, ritkás növényzetű területekhez alkalmazkodott, ahol a párosujjú patások és más nagy testű növényevők nem élnek meg. A páratlan ujjú patások fénykorukat a harmadidőszakban élték; akkoriban 14 családjuk volt, de ezek közül csak három érte meg a jelenkort: a lófélék, a tapír és az orrszarvúak.
Ma a legtöbb ló háziasított, vagy legalábbis háziasított ősöktől származik, még a vadon élő lovak legtöbbje is. Háziasítása Közép-Ázsiában, a botaji kultúrában kezdődött, nagyjából 4000 évvel ezelőtt, majd a mai Dél-Oroszország, illetve Mezopotámia területén folytatódott. Az első feljegyzések a lovak hadászati célú hasznosításáról szólnak.
A nomádoknál, köztük a honfoglaló magyaroknál szokásos volt a lovas temetkezés, a lovat részben vagy egészben eltemették gazdájával. A kereszténység felvétele után ez jelképessé vált. A kelták szintén áldoztak lovat. A germánok és a szlávok jósoltak a lovak viselkedéséből. Az ókori görögök először csak harckocsikat vontattak lóval, később maguk is lóra szálltak. Tudatos tenyésztéssel egyre nagyobb lovakat tenyésztettek ki. Amit a lovakról tudtak, azt Xenophón foglalta össze. A rómaiak patkolták a lovaikat, feltehetőleg a keltáktól vették át. A kengyel használatát az avarok terjesztették el. A szarmaták már Kr.e. 365-ben használtak nyerget, sarkantyút és kengyelt.