A nevem Bovánovics Emília.14 éves vagyok.Péterrévén élek. Barna hajam és kék szemem van.Most fogom fejezni a 8. osztályt. Már izgatottan várom a középiskolát.A Zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumba szeretnék továbbtanulni.Kis korom óta a rajzművészet az álmom, remélem hogy egyszer majd valóra vállik .

A szüleim neve Bovánovics Anikó és Bovánovics Endre.Anyukám a becsei Dom zdravlja egészségházban dolgozik egészségügyi nővérként. Apukám pedig kőfaragó.Van egy elsős kisöcsém,neve Bovánovics Dávid.

Iskolán kívül járok még tamburára a péterrévei Pengetős Bandába ahol éneklek és hegedűlök.És hogy fejlesszem a rajztudásom, járok külön rajzra is amit Annamaria Stanojev tart. Így a péterréveiDa Vinci csoport tagja is vagyok egyben.

Kedvenc ételem italom nincs de ha kellene választani akkor a hamburger és a limonádét mondanám.

Megszámlálhattatlan közös emlékünk van együtt.Vannak szépek és persze rosszak is.Sosem volt még és nem is lesz még egy ugyanilyen osztályom mint amilyen ez volt.Összetartó,kedves,segítőkész és bolondos osztály vagyunk, aki egy nagyon jó és kedves osztályfőnököt kapott.Örülök ,hogy ebbe az osztályba kerültem.

Első osztályos voltam, amikor megtörtént velem ez az eset. Egy szerb óra kezdetén, mivel én voltam a hetes, kötelességtudóan végeztem a feladatomat. Táblát töröltem, szellőztettem és ügyeltem a rendre. Sajnos nem sok sikerrel. Hiába kiabáltam , toporzékoltam, játszottam a kisfőnököt még sem hagyták abba a rendetlenkedést. Ekkor zseniális ötletem támadt. A tanító néni mindig egy, az asztalon heverő nehéz tárgyat vagy könyvet ejt az asztalra,amitől mindenki úgy megijed, hogy meg sem tud szólalni utána . Hát én is így tettem. Felemeltem a naplót és lehet, hogy egy kicsit túlbuzgón rádobtam az asztalra. Egy pillanatra csend lett ,ami engem büszkévé is tett, hogy milyen találékony is tudok lenni. De ekkor olyan történt amire nem számítottam . Az egész osztály röhögésben tört ki . Egy percig csak bambán álltam mikor észre vettem, hogy a napló elszakadt. Elvörösödve levegőt sem tudtam venni. Sok minden megfordult a fejemben, hogy hogyan is magyarázhatnám ki magam felelősség alól, de ekkor eszembe jutott anyukám, aki azt szokta mondani, hogy az igazi bátorság az , ha bevalljuk hogyha hibáztunk . Elmondtam mindent a tanító néninek és bocsánatot kértem. Ebből az esetből sokat tanultam és szerencsére nem kaptam büntetést érte.